A mélytengeri viperahalfélékről viszonylag keveset tudunk. Igaz ez a félelmetes kinézetű fekete sárkányhalra (Idiacanthus atlanticus) is. Amint azt a neve is mutatja, az Atlanti-óceánban őshonos élőlény akár 2000 méteres mélységig is leúszik, olyan nyomásra, amelynek tizedét sem bírná az ember testfelépítése.
Jelentős alkati különbségek találhatók a hímek és a nőstények között. A nőstények az állukon levő bajszukról és agyarszerű fogaikról ismerhetők fel és akár 40 centiméteresre is megnőhetnek. Ezzel szemben a hímeknek se bajsza, se foga nincs és alig érik el az 5 centiméteres hosszt.
A déli félgömb szubtrópusi és mérsékelt égövi vizeiben megtalálható lények nemi eltéréseit evolúciós sikerként írják le a kutatók. Ezzel a differenciálódással a faj elérte, hogy táplálékban szűkös helyeken is fennmaradhasson, minimálisra csökkentve az erőforrásokért folytatott küzdelmet. Mindezt úgy, hogy közben a halfaj nem áldozta fel a szexuális szaporodás jelentette génkeveredés pozitív hatásait.
Számos más mélytengeri halhoz hasonlóan a fekete sárkányhal is rendelkezik biolumineszcenciás képességekkel, azaz biológiai úton fényt tud előállítani. Ez az örök sötétség birodalmában túlélésének legfontosabb záloga, mivel apró fényforrásának villogtatásával csalja magához prédáit.
Szokatlan felépítéssel bír a hal kicsinye is. Lárvaformában átlátszó testtel rendelkezik, szemei pedig hosszúkás, akár testméretének felét is elérő “kocsonyán” lógnak. Növekedésével párhuzamosan egyre csökken a szemet az állat testével összekötő szövet hossza, végül kifejlett korában teljesen visszahúzza koponyájába a hal látószerveit. Ekkorra nyeri el végleges színét is: a nőstények tintafekete, a hímek sötétbarna színben simulnak bele környezetükbe.
