Főleg a tenger felől érkező katonai támadások kivédése miatt kezdte el a 17. század elején Hollandia kiépíteni a Nyugati-Brabantnak hívott erődvonalát. A védelmi vonal a 19. századra nemcsak működésképtelen, hanem korszerűtlen is lett, így a műtárgyak technikai és műszaki védelmével senki sem akart foglalkozni már. Városvédők kezdeményezésére az ezredforduló környékén több önkormányzat úgy gondolta, hogy európai uniós támogatással érdemes lenne megmenteni ezeket a történelmi értékeket képviselő műszaki objektumokat. Tavaly előtt döntöttek úgy a városvezetők, hogy megmentik az 1628-ban átadott Roovere erődöt és annak várárkát. Az egykori katonai objektum rekonstrukciója során különös figyelmet szenteltek a terület rekreációs fejlesztésére.
A pályázatot elnyert RO & AD építészei elsősorban arra törekedtek, hogy valamiféle közlekedési folyosót alakítsanak ki a Roovere és a falu között, ami nem autóutat, hanem gyalogos és kerékpáros folyosót jelentett. Megbízói feltétel volt az is, hogy a hatalmas várárkot áthidaló hídnak tájba kell majd simulnia, annak műszaki megvalósítása nem ronthatja vár sziluettjét. Innen jött az iroda azon ötlete, hogy a történelmi pontosság ellenére, a várhidat úgy építsék be a várárokba, hogy az „láthatatlan” legyen a vízfelszínt szemlélőnek. A víz alatti hidat Mózes-hídnak hívták a RO & AD munkatársai. A hidat bár teljesen vízálló fából ácsolták össze, az építészek még arra is gondoltak, hogy árvíz esetén a La Manche túlcsorduló vízszintjét két szivattyú segítségével rögtön „lecsapolhassák” ha annak hulláma eléri az erőd várárkát.
