Szent-Györgyi Albert, a C-vitamin felfedezője, az első és máig az egyetlen magyar tudós, aki a Nobel-díjat az idehaza végzett munkájáért kapta meg. Az Amerikai Egyesült Államokban is folytatta a tudományos munkát, hazájával sosem szakadt meg a kapcsolata. Egyike volt azon magyar kutatóknak, akik a legnagyobb hatást gyakorolták a nemzetközi tudományos életre.
Szent-Györgyi Albert 1893. szeptember 16-án született Budapesten. Anyai ágon a Lenhossék-orvosdinasztiából származott. Az iskolában nem volt jó tanuló, még házitanítót is fogadtak mellé, de tizenöt évesen már tudta, hogy tudós akar lenni. Az első világháború kitörésekor medikusként frontszolgálatra hívták be, megkapta az ezüst vitézségi érmet is. Értelmetlennek tartotta a háborút, ezért karon lőtte magát, és sebesülése miatt leszerelték.
Diplomáját 1917-ben szerezte meg, ezután apai örökségéből Pozsonyban, Prágában, Berlinben, Leidenben, Groningenben folytatott tanulmányokat a biológia, az élettan, a gyógyszertan, a bakteriológia és a fizikai kémia terén. Második doktori címét Cambridge-ben szerezte meg kémiából.
Első tanulmánya a sejtlégzés mechanizmusával foglalkozott, kísérletekkel igazolta az oxidáció-redukció elektronátadási folyamatát. Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter hívására 1930-ban tért haza családjával, és elvállalta a Trianon után Kolozsvárról Szegedre áthelyezett tudományegyetem külön az ő számára létrehozott biokémiai tanszékének vezetését. A fiatal, jó megjelenésű professzorért rajongtak tanítványai, a poroszos, tekintélyelvű stílus helyett vitára biztatta őket, kirándulni is eljárt velük.
Még Cambridge-ben a sejtlégzést vizsgálva figyelte meg, hogy egy jellegzetes oxidációs folyamat valamiért lassúbb a vártnál, ami redukáló (mérséklő) anyag jelenlétére utal. A redukáló anyagot a mellékvese mellett a káposztából és a narancsból is sikerült kivonnia: ignóznak (nemismerem-cukornak), majd – mivel az anyagnak feltételezései szerint hat szénatomja volt – a tudóstársai számára elfogadhatóbb hexuronsavnak nevezte el (a hex görögül hatot jelent).
Több mázsa mellékveséből 25 grammot elő is állított, de a csekély mennyiség nem tette lehetővé a beható vizsgálatot. Szegeden a paprikát kezdte el vizsgálni 1931-ben. A legenda szerint a felesége által a vacsorához adott paprikát nem volt kedve megenni, ezért inkább elvitte megvizsgálni a laboratóriumba. Rövid idő alatt másfél kilogramm hexuronsav volt a kezében, amelyet azonosított a C-vitaminnal, és skorbutellenes hatása miatt aszkorbinsavnak nevezett el.
Szent-Györgyi és társa, Joseph Svirbely 1932. április 15-én publikálták felfedezésüket a Nature című folyóiratban, ám az amerikai Charles Glen King már két héttel előbb tett a Science-ben hasonló bejelentést. Több évig tartó vita után kiderült, hogy Szent-Györgyi már március 18-án a budapesti Orvosegyletben kijelentette, hogy a hexuronsav és a C-vitamin ugyanaz az anyag, így végül övé lett az elsőbbség.
A tudóst már 1934-ben jelölték az orvosi Nobel-díjra, amelyet 1937. október 28-án ítélt neki a svéd Karolinska Intézet „a biológiai égési folyamatok terén tett felfedezéséért, különösen a C-vitamin, valamint a fumársav-katalízis vonatkozásában”. Az érmet a második világháború kezdetén a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolta tőle. A tudós az összeget a finn–orosz háború finnországi áldozatainak ajánlotta fel.
A Nobel-díj átvételekor öröme felhőtlen volt, mivel úgy gondolta, hogy felfedezése nem szolgálhatja az öldöklést. Néhány évvel később azonban tudomására jutott, hogy a náci Németországban olyan aszkorbinsav-készítményt kezdtek gyártani, amelynek révén a tengeralattjárók legénysége hónapokig képes volt a nyílt tengeren az ellenséges hajókra vadászni.
A modern gondolkodású, szókimondó Szent-Györgyi rendes akadémiai tagságát a Nobel-díj ellenére is csak nehezen, 1938-ban nyerte el. Az angolul kiválóan beszélő tudós a második világháború idején titkos diplomáciai küldetést vállalt, és amikor ezt a németek megtudták, Hitler személyesen adott parancsot az elfogatására. Kállay Miklós miniszterelnök tudtával, a magyar demokratikus erők kérésére Magyarország háborúból való kiugrásáról tárgyalt a szövetségesek képviselőivel.
Egy ideig vidéken, majd Budapesten bujkált, végül a svéd nagykövetségen talált menedéket. A svéd követségről, ahol V. Gusztáv király által adományozott útlevelet kapott, egy német razzia előtt az utolsó pillanatban csempészték át már szovjet ellenőrzés alatt álló területre.
1945 után a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke lett, és pártonkívüli meghívott parlamenti képviselő lett. Mivel úgy látta, hogy a kommunisták egyre növekvő hatalma az általa képviselt értékeket és személyes szabadságát is veszélyezteti, 1947-ben svájci szabadságáról az Egyesült Államokba utazott. Amikor értesült arról, hogy barátját, Ráth Istvánt, kutatásai támogatóját letartóztatták, arra az elhatározásra jutott, hogy nem tér vissza Magyarországra. Neve még szerepelt az első alkalommal 1948-ban kiosztott Kossuth-díjasok listáján.
A massachusettsi Woods Hole-ban telepedett le, az Oceanográfiai Intézet számára létrehozott Izomkutató Laboratóriumában folytatta munkáját. Főként a sejtlégzéssel, izombiokémiával, biogenetikával és rákkutatással foglalkozott. Őrült majom címmel könyvet írt, amelyben az emberiség túlélési esélyeivel foglalkozott. 1955-ben kapott amerikai állampolgárságot, 1956-ban az Amerikai Tudományos Akadémia (NAS), majd 1957-ben az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagja lett. 1972-ben létrehozta a Nemzeti Rákkutató Alapítványt, miután második felesége, Borbíró Márta és egyetlen gyermeke, Szent-Györgyi Nelli is ebben a betegségben hunyt el.
Hazájával mindvégig fenntartotta kapcsolatait, 1976-ban a Szent Koronát hazahozó amerikai delegáció tagja volt. A Nobel-díjas tudós kilencvenhárom éves korában, 1986. október 22-én hunyt el. A szegedi egyetem egy évvel később vette fel nevét, amelyet a felsőoktatási integráció óta az intézmény orvos- és gyógyszertudományi centruma visel. A Tisza-parti városban állandó kiállítás mutatja be hagyatékát, személyes tárgyait, munkaeszközeit és Nobel-díjának másolatát.
