Több területen is a kihalás szélére sodródott a kacsacsőrű emlős. A ritka, tojásrakó emlős Kelet-Ausztráliában, Tasmániában és Dél-Ausztráliában honos, egy új tanulmány alapján ugyanakkor az utóbbi időkben látványosan zsugorodott élőhelye. Az Ausztráliában pusztító szárazság nagy csapást mért az emberi tevékenység miatt eleve csökkenő populációra. Az aszály hatására több folyó is kiszáradt, az állatok pedig a szárazföldre kényszerültek.
“A kacsacsőrű emlősöket már több területen a kihalás szélére sodortuk, és teljesen tönkretettük élőhelyüket” – mondta Gilad Bino, az Új-dél-walesi Egyetem munkatársa és a tanulmány társszerzője. A szakértők szerint a következő száz év szárazságától függően 52-72 százalékos visszaesés várható a populációban. Ez azt jelenti, hogy a kacsacsőrű emlős a jelenlegi élőhelyei 40 százalékán pusztulhat ki.
A kacsacsőrű emlősökre leselkedő veszélyeket többek közt a klímaváltozáshoz köthető események, így a szélsőségesen száraz időszakok gyakoriságának növekedése, a nem fenntartható vízhasználat, az élőhelyeik pusztulása, illetve a föld termőterületté alakítása jelentik. Az invazív ragadozók, például a rókák szintén fenyegetik a különleges fajt.
A kacsacsőrű emlős a Természetvédelmi Világszervezet (IUCN) vörös listáján a mérsékelten fenyegetett kategóriába tartozik, de a veszélyek miatt egyre nagyobb a kihalás esélye, így az állat új besorolást kaphat. A szakértőknek nincs sok információja a kacsacsőrű emlős populációjának megoszlásáról vagy méreteiről, mivel a félig vízi életmódot élő fajt viszonylag nehéz megfigyelni.
A kacsacsőrű emlős áramvonalas testalkata a hódéra emlékeztet, ám széles és lapos szájszerve („csőre”) a kacsáéra hasonlít, de nem szaruból, hanem kemény bőrből van, és ennek megfelelően érzékenyebb is. Testtömege 700 és 2400 gramm között változik: a hímek nagyobbak, mint a nőstények. A hímek hátsó lábaikon „sarkantyúkat” viselnek, melyekhez méregmirigy csatlakozik és a vetélkedéseikben használják. A méreg nagy fájdalmat okoz, valószínűsítik, hogy közvetlenül a fájdalomreceptorokra hat. A részlegesen vízi életmód eredményeként ujjai között úszóhártya alakult ki. A vízben főleg lapos farkával hajtja magát. Úszás közben nemcsak szemét csukja be, de orrlyukait és fülét is szorosan bezárja, miközben csőrét oldalirányban ide-oda ingatja.
Csőrének mindkét felületén körülbelül negyvenezer, vízszintes sorokba rendezett elektromos érzékelő és további harmincezer nyomásérzékelő pálcika található. A két sejtfajta az ember látókérgére emlékeztető módon rétegződik a csőr felületén, és az agy tevékenységének jelentős részét az ezektől kapott információk feldolgozása köti le. Úgy tűnik, a kétféle adat együttes feldolgozásával a kacsacsőrű emlős egyfajta “víz alatti térlátásra” tesz szert. Az elektromos érzékelők felfogják az egészen apró állatok kis izommozgásai keltette jeleket is, a nyomásérzékelők pedig a vízben álló, lebegő, illetve mozgó dolgokról visszaverődő hullámokat észlelik.
Párosodás után a nőstények hosszabb üreget vájnak, és ebben rakják le, majd költik ki lágy héjú tojásaikat. Testükkel melengetik a tojásokat, amíg ki nem kelnek a teljesen fejletlen kicsinyek, melyek az erszényesek újszülöttjeihez hasonlóan vakok és csupaszok. A kicsinyeket a nőstények anyatejükkel táplálják, ami hasi bőr alól szivárog. A nőstény 3-4 hónapig gondozza kicsinyeit, és ha vadászni megy, betemeti a nyílást.
