A Shaolin szerzetesek, akik a világtól elzárt kolostorokban élnek nem csak egy vallást gyakorolnak, de tanítanak, gyógyítanak is, az ősi kínai kultúra közvetítői, olyan keleti filozófiát képviselnek, aminek fontos része a harcművészet is. Azonban ezt a harcművészetet igen csak megkülönbözteti nyugati társaitól az, hogy mindig az önvédelemre helyezi a hangsúlyt, valamint a test, a szellem és a lélek harmóniájára törekszik. A Shaolin szerzetesek éppen ezért soha nem önmagában tanítják a harcművészetet, hanem azt mindig összekapcsolják a gyógyítás és öngyógyítás művészetével is.
A Shaolin Kung-Fu egy több mint 1500 éves kínai harcművészet. Kialakulását számos legenda és történet övezi. A legvalószínűbbnek tekinthető az, hogy buddhista szerzetesek fejlesztették ki elsősorban önvédelem céljából. Egyes leírások és elbeszélek alapján azokban az időkben sok támadás, fosztogatás érte őket, így templomaik és önmaguk védelmére rendszerezték addigi harci tudásokat, melyet az idők folyamán csiszoltak, újabb és újabb stílusokat megalkotva. A Shaolin szerzetesek sokáig a külvilágtól teljesen elszigetelve éltek, buddhista hagyományokat ápolva. Hosszú évszázadokig nem nyitották meg kapuikat és a belépő fiatalok, és gyermekek jellemzően a kolostor kapui mögött élték le életüket. A legfiatalabbak már 4 éves korukban bevonultak szerzetesnek.
Amikor az 1900-as évek közepe felé nyílni kezdek a kolostorok kapui, akkor kezdett elterjedni, hogy a fiatalok 18 évesen eldönthették, hogy kívánják-e folytatni a tanulást, avagy a kolostorban maradnak-e, vagy világi szerzetesként élik tovább életüket. Természetesen, nem szabad azt hinni, hogy csak az tanulhatott Kung-Fut, aki szerzetes volt. Léteztek iskolák, de természetesen ahhoz, hogy valaki Shaolin szerzetes legyen, értelem szerűen kolostorban kellett élnie. Ma már számos világi Shaolin szerzetes “létezik”, és egy-egy versenyt meglátogatva talán nekünk is szerencsénk lehet személyesen is találkozni néhány nagymesterrel.
