Andok, 1972 október 13. – Fedélzetén egy Chilébe tartó uruguayi rögbicsapattal lezuhan egy kisrepülő az Andokban. 72 nap után túlélőket találnak a helyszínen. Regény, majd film is készült abból a szerencsétlenségből, amelyet végül tizenhatan túléltek egy több mint két hónapos megpróbáltatás után. Az uruguayi légierő charterjárata 45 emberrel a fedélzetén 1972. október 13-án a rossz látási viszonyok miatt egy vulkán hófödte csúcsának ütközött az Andokban.
A repülőgépen utazott egy rögbicsapat, a játékosok családtagjai, barátai. A gép a földet éréskor kettétört, az utasok negyede meghalt, mások a hidegben és a sérüléseik következtében vesztették életüket. Összesen 27 ember maradt életben, de közülük 8-an később egy végzetes lavinaomlásban vesztették életüket.
A túlélőknek kevés élelem és víz maradt a 3600 méteres magasságban, így egy idő után halott társaik húsát ették meg. A hatóságok 72 napig semmit sem tudtak a repülőről és utasairól. Akkor egy 12 napos kemény séta után két túlélő, Nando Parrado és Roberto Canessa átkelt az Andokon, és összetalálkozott egy chilei lakossal. Ő értesítette a hatóságokat.
A 72 nap részletes krónikája
A rögbicsapat neve Old Christians Club volt, a gép pedig egy Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros változat. A csapat Montevideóból Santiagóba igyekezett egy mérkőzésre. Az utazás egy nappal korábban indult, amikor a gép felszállt Carrascóból, de a zord időjárási körülmények miatt egy napot kényszerből eltöltött Mendozában. A gépnek el kellett térni az eredeti útvonalról, előbb délre, majd nyugatra kellett vezetni a pilótáknak. A pilóta egy idő után érezte, túlment a kijelölt célon (Curico), mielőtt nyugatra fordult volna. A santiagói hatóságok tisztázták a helyzetet, és engedélyezték a továbbrepülést. A pilóta mégis túl hamar kezdte meg az ereszkedést, elkerülhetetlen volt a zuhanás.
Amikor a gép beleütközött a hegycsúcsba, annak még nem volt neve, később Cerro Selernek keresztelték, de ismerik Glaciar de las Lágrimas vagy Glacier of Tears hegycsúcsnak is. A gép 4200 méteres magasságban csapódott be, a jobb szárny azonnal kettétört, majd a hatalmas erő hatására egy újabb ütközés következett be, amikor a bal is megsemmisült. Ezután a törzs hason csúszva állt meg a hóban, közel az argentin Malargüe településhez.
A 45 utasból 12-en azonnal meghaltak, 5-en másnap, 1 ember pedig a nyolcadik napon hunyt el. A 27 túlélő döntő többségének kisebb vagy súlyosabb sérülése volt, leginkább az ülések okozta végtagtörések formájában. Az utasok nem voltak felkészülve a hideg időjárásra, a hóra, vagy éppen a hó okozta fényviszonyokra. Az egyik túlélő, Adolfo Fito Strauch a pilótafülke darabjaiból készített napszemüvegeket. Semmilyen orvosi segítség nem akadt, csupán a túlélők közötti két elsőéves orvostanhallgatóra bízhatták magukat. Ők a gép megmaradt részeit használták orvosi eszközként, és improvizáltak.
A keresésük
Három ország hatósága kereste a túlélőket, mivel azonban a repülőgép fehér színű volt, semmit sem lehetett látni a magasból. A nyolcadik napon feladták a kutatást. A túlélők találtak a gépen egy tranzisztoros rádiót, amit sikerült befogniuk. Roy Hardley, az egyik túlélő hallotta meg a hírt a rádióból a 11. napon, miszerint nem keresik őket tovább. Piers Paul Read, az Életben maradtak című regény írója is megörökíti ezt a kulcsmozzanatot művében.
A többiek, akik Roy köré csoportosultak, miután meghallották a hírt, zokogni és imádkozni kezdtek. Csupán egy valaki, Parrado volt az, aki az égig érő hegyeket bámulta teljes nyugalommal. Gustavo Nicolich elkiáltotta magát: „Hé, fiúk, van egy jó hírem, abbahagyták a keresést!” Paez leordította: „És, ez miért jó hír?” Nicolich ezt válaszolta: „Mert ez azt jelenti, hogy saját erőnkből fogunk innen kijutni!”
Táplálkozás és egy végzetes lavina
A fedélzeten nagyon kevés élelem maradt: néhány tábla csokoládé, kevés ropogtatnivaló, néhány üveg bor. Ezeket igazságosan felosztották egymás között, de később a havat is felhasználták úgy, hogy a pilótaülésből készítettek melegítő edényt. A szigorú szabályok ellenére az étel elfogyott, így egy sorsfordító döntést követően úgy határoztak, halott társaikat eszik meg. Azért sem volt könnyű ezt a döntést meghozni, mert a legtöbb halott vagy az osztálytársuk vagy családtagjuk, barátjuk volt. Mégis, ez volt az egyetlen lehetőségük a túlélésre.
Nando Parrado 2006-ban megjelent, Csoda az Alpokban című könyvében elmondja, olyan fokú éhség tört rájuk, hogy már a poggyászok bőrdarabkáit kezdték enni, nem volt más esélyük, hisz a köveken, az alumíniumon, a műanyagon és a jégen kívül semmi nem vette őket körül. Végül mindenki beleegyezett a módszerbe, habár többen római katolikus vallásuk miatt az utolsókig kitartottak. Október 29-én hatalmas lavina zúdult a „táborra”, ennek következtében 8-an meghaltak. Mindenkit betemetett a hó, három napig a fogsága alatt voltak, de onnét is kiszabadultak, miután Nando Parradónak sikerült egy lyukat fúrnia a havas „tetőre”.
Expedíció
A túlélők nem tudták, hogy hol vannak, de azt semmiképpen sem gondolták, hogy Argentínában. Azt hitték, ha átkelnek a hegyeken, közel lehet egy chilei település. Valójában nyugatra kellett volna menniük, mert nem messze tőlük működött a Termas Sosneado Hotel. Az első héten több kisebb felderítő út is szerveződött, de annyira gyengék voltak, hogy hosszabb útra nem vállalkoztak. Eldöntötték, hogy kiválasztanak egy csapatot, akik elindulnak, de őket felkészítik – mindent a sikeres útnak rendelnek alá.
Canessa és Parrado vezetésével keletre indultak a hetedik héten. Többórás gyaloglás után megtalálták a gép farkát, ahol olyan csomagokat is találtak, amelyben cigaretta, cukorka, tiszta ruha és néhány képregény is volt. Ott töltötték az éjszakát, de majdnem megfagytak. Úgy döntöttek, megpróbálják beindítani a rádiót egy ott talált akkumulátorral, és azzal segítséget kérni. Ez több napi próbálkozás után sem sikerült, így visszatértek a többiekhez.
December 12. és az azt követő tíz nap
Mindannyian tudták, hogy egy esetleges nagyobb túra, a hegy megmászása nem lehetséges, csak akkor, ha a dermesztő hideget, az éjszakákat valahogy sikerül átvészelni. Ez meleg ruha nélkül nem lehetséges. A gép egyes darabjaiból készítettek hálózsákokat, miközben újabb túlélő vesztette életét.
Parrado, Canessa és Vizíntin indult útnak. Parrado a harmadik napon érte el a hegy csúcsát, és akkor tudatosult benne, nagyon messze van a chilei határ, de a túrát ezzel együtt be kell fejezni. Vízintin visszatért a roncshoz, elmondani a többieknek, hogy hosszadalmas lesz az út. Parrado és Canessa több napig gyalogolt. Először egy keskeny völgybe értek, majd egy folyóhoz, hogy aztán elhagyják a hóhatárt, majd egyre több jelét fedezzék fel az emberi életnek.
Hatalmas boldogság tört rájuk, amikor például tehenekkel találkoztak a kilencedik napon! Azon az este Canessa elgyengült, úgy tűnt, nem tudja folytatni útját, de Parrado tüzet rakott. Nem sokkal ezután Canessa észrevett egy lovon ülő embert a folyó túloldalán. Először azt gondolták, csak képzelődik, de tényleg ott állt három lovas. Egyikőjükkel, Sergio Catalannal sikerült kommunikálni is: ő azt kiáltotta nekik: „Holnap!”
A 16 hős, aki túlélte a megpróbáltatásokat
Catalan egy közeli táborban megvitatta társaival, mit látott. Egyikőjük mesélt a repülőgép katasztrófájáról, igaz, nem hitték volna, hogy bárki is életben maradt. Másnap visszatértek élelemmel a folyóhoz, azokat átdobták Parradóéknak, akik azonnal felfalták azt. Nando leírta a történteket egy papírra és azt egy kőbe helyezve visszadobta Sergióéknak a túlpartra. Sergio Puente Negróban tudta értesíteni a hatóságokat, miközben egy útközben csatlakozó chilei Los Maitenesbe vitte a két túlélőt.
A következő napokban elkezdődött az expedíció: Parrado és Canessa irányította a mentőhelikoptereket, miközben a hír kiszivárgott, és a hazai és nemzetközi sajtó is elárasztotta a térséget. Mindenki élete riportját akarta elkészíteni.
December 22-én a roncsoknál maradt túlélők a rádióban meghallották, hogy sikeres volt Parradóék útja. Másnap megérkezett hozzájuk a két helikopter, így végül mind a 16 túlélőt kimenekítették az Andok fogságából.
A túlélők: Jose Pedro Algorta, Roberto Canessa, Alfredo Delgado, Daniel Fernández, Roberto Francois, Roy Harley, Jose Luis Inciarte, Alvaro Mangino, Javier Methol, Carlos Páez Rodriguez, Fernando Parrado, Ramón Sabella, Adolfo Strauch, Eduardo Strauch, Antonio Vizintín, Gustavo Zerbino.
