A világ leghosszabb, 5600 kilométeres kerítése Ausztráliában található, mely egyben a leghosszabb nem közlekedési célú építmény a világon. Az 1880-as években épült kerítés célja, hogy távol tartsa a nemkívánatos dingókat. A nagyszabású kerítésépítéssel védték meg ugyanis a dingóktól a gazdálkodók juhnyájait. Az úgynevezett dingókerítéssel mentesítették Ausztrália délkeleti területeinek jelentős részét a közellenségnek kikiáltott állatoktól. Emellett a farmerek folyamatosan irtották őket, méreggel és csapdákkal.
A dingók 3500-5000 évvel ezelőtt kerültek Ausztráliába, valószínűleg Ázsiából érkeztek a tengeren az emberekkel együtt, valószínűleg részben domesztikáltan. A dingók hamar az őslakosok életének részévé váltak. „A dingóknak más ausztráliai állatoktól eltérően nevet adtak, és számon tartották rokoni kapcsolataikat. Helyük van a tábortűznél” – fejtette ki egy tanulmányában Deborah Rose, a sydneyi Macquarie Egyetem bennszülötteket tanulmányozó professzora. Az európaiak viszont, akik juhokat vittek magukkal Ausztráliába, a bennszülöttekkel ellentéteben nem rajongtak a dingókért. Irtották az állatokat, és felépítették ellenük a világ leghosszabb kerítését, hogy kirekesszék őket Délkelet-Ausztráliából. A kerítést azóta is folyamatosan karban tartják, javítják, ahol szükséges. A kerítés eredmény az lett, hogy a dingók jogi státusa összekuszálódott. Ausztrália egyes részein dúvadnak tekintik őket, máshol viszont védelem alatt állnak. Státusuk a közvéleményben bekövetkező változásokkal együtt módosulhat. Victoria államban például 2009 előtt még kártékony állatnak minősült a kóbor kutyákkal és rókákkal együtt, most viszont már védett állat.
Hiába született több olyan tanulmány is, amelyekben a dingók hasznosságát bizonyították, a populációjukra egész Ausztráliában nyomás nehezedik. A kutatások bebizonyították, hogy csúcsragadozóként a dingóknak létfontosságú szerep jut abban, hogy olyan könnyen alkalmazkodó állatok, mint a vadnyulak és elvadult macskák, amelyek hatalmas pusztítást vittek végbe a földrészen, ne szaporodjanak el túlságosan. De még a védelem alatt álló populációk nagyságát is szabályozzák kilövéssel, csapdával és méreggel. A felnőttek megölése azonban szétzúzza a falka szerkezetét, és ahhoz vezet, hogy a fiatalabb egyedek haszonállatokra támadnak vagy más problémát okoznak.
A dingó (Canis lupus dingo) külsőre egy közepes méretű kutyára emlékeztet, körülbelül 18 – 22 kiló a súlya, sárgásbarna színű, felálló füle és lompos farka van. Hiányzik belőle több, a kutyáknál a háziasítás során kialakult tulajdonság, például nem ugat. Évente egyszer ellik, akár a farkasok, és falkában él, amelyet egy hím-nőstény pár vezet, az egyetlen a falkán belül, amely utódokat nemz. A dingók, mint a farkasok rendkívül hatékony ragadozók, jó a problémamegoldó képességük, remekül dolgoznak együtt csapatban, és önálló problémamegoldásra is képesek. A farkasoktól eltérően azonban az embert is „értik”. Megértik, ha valaki rámutat valamire, míg a farkasok vagy nem értik a dolgot, vagy nem érdekli őket, vagy mindkettő. A dingók ugyanakkor nem tudják olyan jól követni az emberi pillantást, mint a kutyák. A házi kutyával, ha együtt nevelődnek, könnyen kereszteződik.
