Az Európai Űrügynökség szakemberei bizonyították, hogy a Naprendszer korai időszakában két különálló égitest kis sebességű ütközéséből alakult ki a 67P/Csurjumov-Geraszimenko avagy a “Csuri” üstökös. A Rosetta űrszonda OSIRIS rendszerének nagy látószögű kamerájával készített felvételek elemzése és az üstökös felszínének háromdimenziós modellezése alapján a kutatók megállapították, hogy az üstökös nagyobb nyúlványának rétegei – amelyek egy része akár 650 méter vastag lehet – függetlenek a kisebb nyúlvány rétegeitől, azaz az üstökös két különálló magból áll.
Amióta a 67P/Csurjumov-Geraszimenkóról múlt év júliusában a Rosetta űrszonda felfedte, hogy egymásba kapcsolódott két objektum, a szakemberek próbálták megmagyarázni a kettős nyúlványú égitest eredetét. Két elméletet vázoltak fel: vagy két üstökösből olvadt egybe, vagy pedig egyetlen égitesten fellépett helyi erózió formálta a gumikacsára hasonlító üstökös “nyakát”. A tudósok egyértelmű választ találtak a rejtélyre. A 2014. augusztus 6. és 2015. március 1. között a Rosetta űrszonda által készített nagyfelbontású felvételek segítségével tanulmányozták az üstökösmagot borító anyagrétegződéseket, amiből kiderült, hogy két különállóan keletkezett üstökös kis sebességű ütközése nyomán alakult ki az üstökös formája.
A felvételekből nyilvánvaló, hogy mindkét nyúlványnak van egy megkülönböztethető anyagrétegekbe rendeződött külső burkolata, amelyekről úgy véljük, hogy a felszín alatt több száz méterre nyúlnak. A rétegződést a hagymáéhoz hasonlóan lehet elképzelni, csak esetünkben két méretében különböző hagymáról van szó, amelyek különállóan nőttek, mielőtt egyesültek” – hangoztatta Matteo Massironi, az OSIRIS-csoport tagja, a Padovai Egyetem kutatója, a Nature című tudományos folyóiratban megjelenő tanulmány vezető szerzője. Matteo Massironi és kollégái következtetéseikhez először a Rosetta által készített felvételeket elemezték, hogy azonosítsák az üstökös felszínén látható több mint 100 teraszt, valamint sziklák és mélyedések rétegződésének anyagát. Majd az üstökös felszín háromdimenziós modelljét használtak, hogy meghatározzák ezen jellegzetességek dőlésének irányát és láthatóvá tegyék, miként nyúlnak be az üstökös felszíne alá. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a felszíni jellegzetességek következetesen orientálódnak az üstökös nyúlványain és néhány helyen 650 méter mélyre nyúlnak.
“Ez jelentette az első kulcsot ahhoz, hogy a két nyúlvány önálló, amit megerősített az a megfigyelés, hogy a rétegek ellentétes irányba hajlanak közel az üstökös nyakához – magyarázta Matteo. A lokális gravitációs mező vizsgálata is alátámasztotta az elméletet a kettős üstökösről.
