A mai felgyorsult világban az idő igazi ritka kincs, így tulajdonképpen már azt is szerencsésnek tekinthetjük, aki elmondhatja magáról, hogy elegendő szabadidővel rendelkezik. A többség viszont állandóan elfoglalt, folyton rohan, melyért javarészt a munka felelős.
Az elfoglaltságokkal teli élet megbosszulja magát
A burnout nem egyenlő a fáradtsággal vagy a stresszel. Ez egy olyan állapot, amit már mindenképp kezelni kell. Szerencsére erre több lehetőség is létezik, például a Swan Lake Központ is kínál programot kimondottan a kiégésben szenvedők részére. A bentlakásos jellegű terápiával a betegség sikeresen kezelhető.
Álljunk csak meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el a következőn: mikor volt utoljára olyan időszak az életünkben, amikor nem voltunk reggeltől estig betáblázva, hanem annyi szabadidőnk volt, hogy azt tehettünk, amit csak akartunk? Még az iskolai évek alatt a vakáció idején? Szabadság közben? Amikor táppénzre kényszerültünk? Ha már az idejét sem tudjuk, az mindenképp figyelmeztető jel.
A folyamatos stressz és leterheltség ugyanis előbb-utóbb burnout szindrómához, vagyis kiégéshez vezethet. Ez a 21. század egyik pszichés népbetegsége, amelyet nagyon fontos komolyan venni.
Hogyan válik valaki kiégetté?
A burnout nem egyik napról a másikra jelentkezik, hanem egy folyamatosan romló állapotként fogható fel.
Nézzünk egy példát: felvesznek arra a munkahelyre, ahová régóta szerettünk volna bekerülni. Emiatt módfelett lelkesek vagyunk, elhatározzuk, hogy magunknak és másoknak is bebizonyítjuk, hogy jó okkal kerültünk be a céghez. A motivációnk az egekben, így aztán a legjobb tudásunk szerint végezzük a munkánkat, önként vállaljuk a túlórákat, plusz feladatokat.
Ahogy telnek a hónapok, észrevesszük, hogy a kezdeti buzgalmunk csökkeni kezd. Még mindig becsülettel végezzük a munkánkat, de már nem tölt el akkora örömmel, mint az elején. Mintha a pozitív visszajelzések is egyre ritkábbá válnának, noha még mindig maximális odaadással végezzük a feladatainkat.
A figyelmeztető jelek
Valami nem stimmel. Talán ennél is többet kéne dolgozunk? Még jobban rákapcsolunk, de most már nem a lelkesedés miatt, hanem inkább kényszerből. Egyre nagyobb erőfeszítést igényel a teljesítményünk fenntartása, miközben elhanyagoljuk a magánéletünket, a családunkat, barátainkat. Néha még az olyan szükségleteket is, mint az evés vagy az alvás.
Aztán eljön az a pont, amikor minden kellemes érzés tovatűnik és közöny költözik a helyére. Már nem érdekel semmi. Már nem foglalkoztat, hogy jól végezzük a munkánkat. Már nem hoz lázba, ha a barátaink találkozókra hívnak, ha egy rokonunk születésnapi összejövetelt tart. Egyetlen ilyen programon sem veszünk részt.
Sokszor csak fekszünk az ágyban, bámuljuk a plafont, és közben borzalmas fáradtság lesz úrrá rajtunk. A helyzetünket kilátástalannak, reménytelennek érezzük. Ezen a ponton be kell látnunk, hogy segítségre van szükségünk, ugyanis rajtunk is eluralkodott a kiégés.
