Hihetetlenül aprócska csikóhalak rejtőznek a mélyben Japán partjainak közelében: a rizsszem nagyságú élőlényeket az 1990-es években figyelték meg először búvárok, s csak nemrég ismerték el őket új fajként. A délkeleti partoknál felfedezett törpe csikóhal faj hivatalos neve Hippocampus japapigu és egyedei átlagosan 14-16 milliméteresek. Szabad szemmel szinte észre sem lehet venni őket, de nem csak aprócska méretük miatt, hanem azért is mert tökéletesen alkalmazkodtak a környezetükhöz, hogy elkerüljék a ragadozókkal való találkozást.
“Három is elférne belőlük a kisujjam körmén. Rendkívül nehéz őket megtalálni, hiszen egyrészt nagyon aprók, másrészt beleolvadnak a környezetükbe. A színük olyan, mint a szikláké és a víz alatti növényeké, amelyeken élnek” – mondta Graham Short, a fajt tudományosan leíró kutatócsapat vezetője.
Az egyedülálló kis teremtmény a japán malacka becenevet kapta a búvároktól, akik a délkeleti partvonalnál és a Tokiótól több mint 200 kilométerre fekvő Hachijō-jima szigetnél is megfigyelték már őket. Nem kell túl messzire merészkedni a partoktól, hogy rájuk bukkanjunk, mivel a legtöbb tengeri csikótól eltérően, melyek kedvelik a mélyebb vizeket, ahol a hőmérséklet nem ingadozik túlságosan, a Hippocampus japapigu a sekély részeket részesíti előnyben, ahol beleolvadhat a környezetbe. Színpompás foltjai tökéletes álcázásként szolgálnak, így az aprócska csikóhal könnyen összetéveszthető egy úszó hínárral vagy algával.
Nemcsak termetük de viselkedésük is különleges, a kutatók ugyanis megfigyelték, hogy rendkívül aktívak és szívesen játszanak egymással: szeretnek a másik farkába tekeredve lebegni és egymás körül úszkálni. A fajt tanulmányozó Graham Short azt mondta a The Dodo-nak, hogy leginkább kíváncsi vízimajmokra emlékeztetik őt a kis csikóhalak.
A csikóhalak
Ezen különleges tűhalfélék méretük igen változatos, a legnagyobb csikóhalak 35 centiméteresek. A csikóhalak másodpercenként mintegy harmincötöt csapó hátuszonyuk segítségével lebegnek a vízben. Ha megrettennek, éheznek vagy fájdalmat éreznek, színük elhalványodik, bőséges táplálkozás mellett, a jóllét következtében színezetük élénkebbé válik. Színváltoztató tulajdonságukat arra is felhasználják, hogy beleolvadjanak a környezet összhangjába, elrejtőzzenek ragadozóik elől. A csikóhalakat az élőhelyük zsugorodása mellett az is fenyegeti, hogy régóta felhasználják őket a kínai orvoslásban, s becslések szerint évente 20 millió példányt vadásznak le belőlük e célból. Emellett keresett akváriumhalak, bár fogságban keveset élnek és ritkán szaporodnak.
A csikóhalak hosszú farkukkal átkulcsolva az angolnafű vagy a hínár szárán naphosszat lengedeznek és megvárják, amíg valamilyen táplálék kerül a közelükbe. A mozgásuk igen sajátos, többnyire függélyes helyzetben lebegnek. Úszáskor a hátuszonya – és nem a farka – segítségével jellegzetes hullámmozgást felvéve galoppozik tova. Amint zsákmányát kiszemeli, szájüregéből előbb minden vizet eltávolít – kopoltyúfödelét és száját is becsukva vákuumot képez -, végül szájába szippantja a betóduló vízzel együtt a táplálékát. Az apró rákok, különféle lárvák és planktonok kiemelt helyet foglalnak el menüjében, de ínséges időkben az is elég, ha kiszemelt áldozat elég apró ahhoz, hogy lenyelhesse.
A legtöbb csikóhal monogámiában él párjával, rendszeresen udvarlással erősítik párkapcsolatukat. A párzási időszak a trópusi vizekben egész évben, hidegebb vizekben tavasszal és nyáron van, és egybeesik a teliholddal. A családban azonban nem a nőstény, hanem a hím hordja magában a petéket a farka tövén található zacskóban. Az utódok kikeléséhez a vízhőmérséklettől függően 14-28 nap kell. Az utódok száma fajtól függően változó, de körülbelül 50 lehet. A kikelő ivadékok kicsiben ugyanolyanok, mint a szülők, akik kikelés után már nem gondozzák őket. A költőtáska az ivadék kirajzása után visszafejlődik.
